Tesztelés

Először a T7-et kaptuk kézbe. Fogásra elég kellemes, de talán lehetne valamivel kisebb is. Részünkről jó pontot érdemel, hogy fő gombjai ugyan laposak, de nem érintésérzékenyek, jól elkülönül, mikor nyomtuk le őket. Egyedül akkor lehet gond velük, ha zsebben matatva, tapintással akarjuk kiválasztani a kívánt billentyűt. Jól kézre estek a hangerőszabályzók, melyek egyben menükezelőként is üzemelnek. Ügyes a nem kupakos, hanem behúzható USB csatlakozó, bár olyan a formája, hogy több általunk használt számítógépben is lötyögött, nem illeszkedett tökéletesen.

A T7 menürendszere rendben volt; miután kitaláltuk, melyik gombbal jönnek elő az egyes menüpontok opciói, már minden ment, mint a karikacsapás. (Természetesen a használati útmutató is leírja ezeket, ráadásul magyarul.) A gépecske legfontosabb funkciója, a zenelejátszás két tényezőtől függ, melyekben egyaránt kielégítően, nem is túl rosszul, nem is túl jól szerepelt a T7. A mellékelt fülhallgató olyan, hogy a vásárlók 80–90%-a meg lesz vele elégedve, a vájtfülűek társasága pedig úgyis elvből cseréli a gyári fülest, legyen az akármilyen jó. A másik tényező, a lejátszó rendben van. Hangereje elég magasra feltolható, bár a cowonos régiókat nem éri el. Érezhető különbség van az egyes hangszínbeállítások között is, igaz, a többi Iriveren hangsúlyosabbak voltak az egyedi EQ sávjai. Az SRS WOW biztosan jó dolog, de nekünk csak műanyagosítani sikerült vele a hangzást. A beépített akkumulátorral majdnem 13 óráig zenélt a 26 grammos lejátszó.

Kézbe fogva igényes darab érzetét kelti az Iriver E100. Egyedül kijelzőjének van olyan fényes felülete, amely gyűjtené az ujjlenyomatokat, a többi része karcolódásra sem túl érzékeny, matt műanyag. Fő irányítószerve elegánsan működött, a jobb élre helyezett hangerőszabályzók viszont a mi ízlésünknek kicsit kemények. Talán idővel bekopnak majd. A T7 hosszan nyomva tartós menüelőhívó trükkjének ismeretében az E100 kezelése már az első pillanattól gyerekjáték volt. Egyedül az zavart meg az első percekben, hogy nem a jobbra-balra, hanem a fel-le nyilakkal kell a számok között váltani.

Hangban az E100-nál már jobban kijött, hogy az Iriver fülesek mélyben elég gyengék és magasban is hagynak kívánnivalót maguk után. Akkor derült fény ezekre a hiányosságokra, amikor a nagyjából jól beállított egyedi equalizerre rákötöttük referenciának számító, középkategóriás Creative füldugaszunkat, amely egyszeriben basszusban és magasban is túl sok lett. Maximális hangerőn erősen és egészen jól szólt az E100, még méretes Sennheiser HD 555 fejhallgatónkat is stabilan meghajtotta. Akkumulátora egyetlen töltéssel 17 óráig volt képes zenélni.

Elsőre kicsit ingatagnak tűnt a B20 felső, négy irányba billenthető része, de némi nyomogatás és tekergetési próbálkozás után kiderült, hogy nagyon a helyén van. A teleszkópantenna egy icipicit ront az amúgy kellemes összképen, amit a fényes – sajnos ujjlenyomatmágnes – előlap és a matt hátsó rész kontrasztja alkot. Nagyszerű interfész a menü kezelésére a kijelző négy élére helyezett gomb, amit a két pici hangerőszabályzó és a programozható gyorsbillentyű egészít ki. Utóbbira mindenki a neki megfelelő funkciót teheti, például menüfordítót, A-B ismétlőt, play/pause-t, felvételindítót vagy a monitor kikapcsolását.

Hangban a B20 nagyjából az E100 szintjén mozgott, elsősorban azért, mert hozzá is ugyanazt a közepes fülhallgatót adták. Maximális hangereje valamivel nagyobb, és egyetlen kis hangszórója is jobban szól, mint márkatársa kettője. Az egyedi EQ-val és egy jobb fülessel a különösen válogatósok is meg lesznek elégedve a hangjával. Sajnos a digitális tévét és rádiót nem sikerült kipróbálnunk. Az FM rádióról annyit tudunk mondani, hogy mindegyik Irivernél jól működött, a B20 csatornakeresése tartott a legtovább, nagyjából egy percig. A T7 és E100 feleennyi idő alatt végzett. Jól szórakoztunk a flash játékokkal is, nagy meglepetés, hogy mindegyik értelmes, használható. A B20 akkumulátora egy töltéssel ugyancsak 17 óra zenéléshez elegendő energiát adott.

Igazi minimalista MP3-lejátszó az Iriver Mplayer. Hogy kinek szánják, azt nehéz megmondani, ugyanis játékos alakja és egyszerűsége ellenére „fülei” kissé sérülékenynek tűnnek. Hangereje olyan magasra tekerhető, hogy még a B20-at is túlszárnyalja, ezért kisebb gyereknek nem szívesen adnánk – persze kisgyereknek semmilyen fülbe dugós hangkeltőt nem kellene adni –, ám gyermeki lelkivilágú hölgyek kedvelhetik, különösen, hogy a kék mellett Barbie-rózsaszínben is kapható. Hangzásban egyébként az Mplayer egy hajszálnyival gyengébb volt márkatársainál, hiszem nincs EQ-ja és a fülhallgatója is egy lehelettel a többi mögé szorult. Működésében lényegében csak a play/pause gombot hiányoltuk, azt viszont nagyon. Egy töltéssel 8–9 órát zenélt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!