A digitális fényképezőgépek képalkotásához alapvetően három összetevőre van szükség: egy objektívre, egy szenzorra (képérzékelő) és egy képalkotó algoritmusra, ami a beérkező fény által a képérzékelőn keltett elektromos jeleket értelmezi, feldolgozza és végül fényképpé alakítja.

Már egy egyszerű domború lencsével (például egy nagyítóval) is lehet képet alkotni, de ezek minősége még messze nem alkalmas fényképészeti célokra. Ezért a gyártók több lencsetag hozzáadásával megalkották az objektívnek nevezett lencserendszert, amely lehet cserélhető (lásd tükörreflexes fényképezőgépek, tükör nélküli rendszerkompaktok), vagy fixen rögzített (kompakt fényképezőgépek).

Az objektív első lencséje (frontlencse, vagy gyűjtőlencse) a ráeső, párhuzamos fénysugarakat egy tőle meghatározott távolságban található pontban összegyűjti. A fénysugarak e metszéspontja és a frontlencse fősíkja közti távolság a gyújtótávolság (vagy fókusztávolság), melynek jele „f”. A fényképezőgépek optikáinak az egyik legfontosabb műszaki jellemzője ez az érték, amit minden esetben fel is tüntetnek rajtuk. Az „f” értékét régebben centiméterben is kifejezték, de mára szinte kizárólag milliméterben történik a jelölése. A fotózás világában a kisfilmes 50 milliméteres gyújtótávolságú objektívet tekintik „alapobjektívnek”, mert látószöge körülbelül azonos az emberi szem látószögével.