Van egy pár nagy múltú objektív, melyekről mindenképp érdemes pár alapvető dolgot tudni. Ilyen például a Plenar, a Sonnar, illetve a Tessar. A Planar objektívet eredetileg Paul Rudolph tervezte a Carl Zeiss-nél töltött évei során még 1896-ban. Jellemző volt rá a szimmetrikus felépítés (lásd ábra lentebb), és a hat lencsetag. Az eredeti kiadás rekeszértéke f/4.5 volt, képe borotvaéles, ám érzékenyen reagált a fényforrásokra: a becsillanások állandóan jelen voltak használata során. A legkedveltebb Planar optika talán a 110 mm f/2.0 volt, amit a középformátumú Hasselblad 2000 és 200 sorozatú fotómasinákkal használtak.
A Tessar szintén Paul Rudolph műve, amit azonban pár évvel a Planar után, 1902-ben mutatott be a nagyközönségnek. Neve felépítéséből adódik, ugyanis a görög „téssara” („négy”) az összesen négy lencsetagra utal. A kompakt felépítésű objektív eredetiének f/6.3 volt a kezdő rekeszértéke, képe nagyon éles, jó volt. Számos 50 mm-es optika alapja egyébként a Tessar.
A harmadikra, a Sonnárra 27 évet kellett várni, az ugyanis csak 1929-ben jelent meg a Zeiss Ikon szabadalmaként Dr. Ludwig Bertele tervezésében. Az első Sonnar (1932) egy 50 mm-es, öt lencsetagból álló objektív volt, amit a Zeiss Contax I távmérős géphez rajzolt meg a tervezőmérnök. Nagy, f/1.5-ös kezdő rekeszértéke miatt kapta a német „Sonne” („Nap”) főnévből formált Sonnar nevet. A Sonnar a Planar és a Tessar tervezési hibáit már nem örökölte meg, képe sokkal kontrasztosabb volt, és sokkal kevésbé volt érzékeny a becsillanásokra, mint a Planar. Jóval nagyobb fényereje ellenére messze nem jelentkezett nála olyan mértékű színi hiba, mint a Tessárnál. (Forrás: wikipedia.org)
