Magok harca

Az AMD és az Intel csatája évtizedekre nyúlik vissza, és mindkét céggel előfordult már, hogy elfoglalták a processzorpiac trónját. Persze legtöbbször az AMD fut az Intel után, de az évezred elején, az Athlon 64 időszakában az Intel nem tudott mit kezdeni konkurensével, és most is egy olyan helyzet állt elő, amikor Santa Clara-i óriáscég szorult a második helyre.

Az elkövetkező évek tehát arról fognak szólni a processzorpiacon, hogy az Intel vissza tudja-e venni a teljesítménybeli trónt, és ha igen, akkor mikor. Mivel a múltat ismerjük, a jelenben pedig éppen élünk, érdemesnek tartjuk kielemezni, hogy mivel készül a két érintett a következő évekre, így talán az is körvonalazódhat, hogy az AMD-nek mely fejlesztésektől kell tartania, vagy éppen mi kell nagy versenytársának, hogy újra az élre kerüljön.

Mielőtt belekezdenénk az elemzésbe, egy picit ugorjunk vissza a múltba, méghozzá az Athlon 64 érájába, ahol az AMD totális dominanciát mutatott fel, az Intel a Netbrust architektúrára épülő Pentium 4 és Pentium D sorozattal az akkori Athlonok közelébe sem tudott kerülni. Ezután az Intel dominanciája következett, ami a lényegében az AMD FX processzorok alapját képző Bulldozer architektúrával csúcsosodott ki. Észrevehető, hogy a két cég között akkor alakult ki jelentős különbség, amikor az egyik érintett valami lényeges újítással jött elő, míg a másik alapvetően félrefejlesztett.

Utóbbi megfogalmazást persze speciálisan kezelendő, mert a koncepciót tekintve a Netburst és a Bulldozer sem volt rossz, csak az említett fejlesztések alapját az az ötlet adta, hogy ideje lenne abbahagyni a Pentium Pro CPU-ban bemutatkozó P6 mikroarchitektúra másolását. Erre jó indokuk volt a vállalatoknak, ugyanis a P6 a valóságban nem sok olyan fejlesztési lehetőséggel kecsegtet, amivel az x86/AMD64-es processzorok ideálisan tudnák tartani a lépést az alternatív processzorarchitektúrákkal, például az ARM megoldásaival, de ugyanakkor a sikerhez az is kell, hogy az alkalmazásokat az újszerű dizájnokra optimalizálják, amire nem igazán került sor sem a Netburst, sem a Bulldozer esetében. Tehát hiába látja magát a problémát az Intel és az AMD is, végül mindig visszatértek a P6 elvi alapjaihoz, így mai processzormagjaik is strukturálisan ehhez hasonlítanak leginkább.

A Pollack-szabály szemléletesen [+]

Látható tehát, hogy mindkét cég megégette már magát saját, innovatívnak szánt dizájnjával, ergo a jövőben valószínűleg kétszer is meggondolják, hogy merre lépjenek tovább. Márpedig, ha a magdizájn tekintetében nem igazán lehet elszakadni a P6 alapvető vonásaitól, akkor valami olyat kell kitalálni, amivel ezzel együtt is növelhető a teljesítmény. Csúnyán fogalmazva jelenleg ez a "többmagosításban" merül ki, ami egész egyértelműen látszik a piacokon: a szerverek szegmensében durván kilőttünk magszám tekintetében, asztali szinten is egészen új magasságokat ostromlunk, és a mobil gépeken belül sem a sok évig stagnáló négy mag már a csúcs. Az irány logikus, már csak a Pollack-szabály miatt is, mivel így garantálható a leghatékonyabb energiafelhasználás, de egyéb tényezőket figyelembe véve is az extra magok beépítése az optimális döntés.

Sok mag persze, de milyen mag?

A magok számának növeléséről való döntés után van még egy nagy kérdés. Milyen legyen a mag dizájnja? A túl combos nem jó, mert sok tranzisztort igényel, de a túl erőtlen sem az igazi, mert nem lesz elég jó a teljesítménye. Az AMD-nek itt volt egy egészen érdekes húzása. A Zen kódnevű fejlesztést az ideális egyensúlyra gyúrták ki. Ez a mag önmagában nem valami nagy szám, vannak benne érdekes ötletek, de alapvetően semmi forradalmival nem állt elő, egyedül arra koncentrált, hogy mi az az optimális felépítés, aminél a teljesítmény/tranzisztor arány a lehető legmagasabb lesz. Ez tehát önmagában még nem lenne elég az Intel ellen, két további tényező teszi igazán ütőképessé, a dominanciához pedig a konkurens cég aktuális problémái is kellenek.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!