Plazma a házban

A tavalyi évben kicsit elhanyagoltuk a plazmákat, pedig a technológia továbbra is él és virul. Az eljárás élharcosának számító Panasonic mellett az LG és a Samsung is kínál ilyen modelleket, bár az is igaz, hogy a két koreai gigász inkább LCD tévéit helyezi előtérbe. Mindenesetre amíg a 2012-es modellekre várunk, addig pont van idő pótolni a restanciát, így gyorsan kihasználtuk az alkalmat és kértünk a Samsungtól egy plazmát kölcsön. Az elsődleges cél az volt, hogy kipróbáljuk, vajon tényleg kell-e még tartani a beégéstől, mi a helyzet a ghostinggal és a foszfor laggal. Az is érdekelt, hogy hogy birkózik meg a fénnyel, milyen a médialejátszója, és sikerült-e javítani a 3D tartalmak megjelenítésén.

Külső

A majd hatvan hüvelykes tévé tiszteletet parancsoló; ehhez a mérethez tökéletesen illik az a visszafogott dizájnvonal, amit alkalmaztak. A szögletes téglalap szigorú élein nem tompít semmi, száműzték a lágy íveket, a lekerekített sarkokat, a csicsás tipográfiai elemeket, a csillogó feliratokat és a színes lámpákat. Így a szikár minimalizmus uralja az összképet. A keretnél elfelejtették a kétségkívül látványos, ám mostanra totálisan elkoptatottá vált csillogó fekete felületet. Helyette az igen sötét, matt barnásszürke színvilágot favorizálták, aminek meg van az az előnye, hogy az ujjlenyomatok és a porszemek sokkal kevésbé látszanak meg rajta.

Sajnos a Samsung védjegynek számító átlátszó műanyag éleket viszont még mindig nem tudták elengedni. E megoldásnak kristályos hatást kéne keltenie, de már annyi tévénél alkalmazták (ráadásul más gyártók is átvették az ötletet), hogy ma már nem eleganciát sugároz, hanem inkább kissé bazári jelleget kölcsönöz a készüléknek. A kevesebb itt több lett volna. A bal alsó sarokba, a kontrollámpa alá került a vezérlőpanel, ami akkor jöhet jól, ha elvész a távirányító. Érintésérzékeny megoldást alkalmaztak, ami – bár látványos – sokkal nehezebben kezelhető, mint a hagyományos gombok.

A nyak a Samsungtól már megszokott áttetsző műanyaghenger, ami harmonizál a kerettel. Így távolról kis (inkább nagy) fantáziával akár azt is képzelheti az ember, hogy egy kristályon nyugszik a képernyő. A talp a szokványos téglalap, azaz az LCD tévéknél 2011-ben felbukkanó krómozott csillagot jelen esetben mellőzték. Tavaly a plazmáknál is beköszöntött a slim korszak, így ez a készülék is csak 3,8 centi vastag. A súlya brutális: állvány nélkül is 30 kilogramm, szóval gipszkarton falra azért ne tegye fel senki.

A hátlappal párhuzamosan elhelyezett interfészkínálat megfelelően bőséges. A négy darab 1.4-es HDMI csatoló mellett helyet kapott két USB 2.0 port, valamint egy-egy kompozit, komponens, fejhallgató, Ethernet, D-Sub és SCART (adapterrel) csatlakozó, egy digitális audiokimenet, illetve egy mini jack dugó. A termékleírás szerint van egy CI-slot is, erre azonban nem bukkantunk rá. Természetesen ellátták DVB-T/C tunerekkel, így a digitális tévé- és rádióadások vétele is biztosított. Az egész hátsó panelt teleszórták hűtőrácsokkal, azonban ezeket talán szabhatták volna nagyobbra, hiszen pár órányi működés után már elég meleg a készülékház. Amint pedig közelebb hajoltam, az orromat megütő illat azonnal visszarepített a nyolcvanas évek végének azon pillanatához, amikor beléptem a Commodore 64-ekkel megtömött általános iskolai számítógépszobába.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!