Hullámvölgyek
Az AMD 1969-es megalapításától számítva nagyjából 1996-ig, azaz majd 30 évig az Intel által tervezett mikroarchitektúrákat finomította, emelte magasabb órajelre, gyártotta le, majd azokat riválisánál olcsóbban árusította. A 386-os processzoraikat nagyjából hat, a 486-osokat körülbelül négy, míg az első, már kvázi teljesen saját tervezésű K5-öt a konkurenciához képest durván csak 2 éves késéssel dobták piacra. Az AMD ez idő tájt, pontosabban valamikor közvetlenül az ezredforduló előtt a K7-es fejlesztésével felzárkózott az Intelhez, és az első Athlon processzorok már kiegyenlített küzdelemben állták a sarat a Pentium III-mal szemben. A millenniumi esztendőben tovább folytatódott a harc, ugyanis a két cég egymásnak dobálta a labdát, aminek többek között az 1 GHz-es álomhatár elérése volt a célja, mely épp az AMD-nek sikerült elsőként.
Az Athlon XP-vel tovább folytatódott a kiegyenlített küzdelem, hisz az ezen névre hallgató processzorok jól állták a sarat még az Intel időközben piacra dobott újabb Pentium 4-es modelljeivel szemben is. Utóbbi vállalat merőben új útra tért a negyedik Pentium generációval, ugyanis szinte teljesen szakítottak a Pentium Prótól a Pentium III-ig alkalmazott P6 mikroarchitektúrával, melynek helyét így az eredetileg 10 GHz-es órajelre hivatott Netburst vette át. A szóban forgó mikroarchitektúra végül évek múlva is csak az ambiciózus cél nagyjából harmadáig jutott, amivel gyakorlatilag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Intel ekkor már tisztességtelen eszközökhöz is hozzányúlt, így kozmetikázott teszteredményeken felül egyes gyártóknak kenőpénzt adott, hogy ezért cserébe részben vagy teljesen mellőzzek az AMD processzorait.
Mindeközben az AMD a sikeres K7 útján tovább robogva 2003-ban piacra dobta az Athlon 64-et (K8), ami a processzor lapkájába integrált memóriavezérlőn felül az AMD64-gyel elhozta az x86-os utasításkészlet-architektúra kiegészített, 64 bites verzióját. Mindkét lépés mérföldkőnek bizonyult, hisz azóta – bő egy évtizede – szinte kivétel nélkül minden x86-os processzor tartalmazza az említett két fejlesztést. Mindez egyben azt is jelentette, hogy az Intel lényegében kénytelen volt mellőzni házon belüli, IA-64 névre elkeresztelt saját 64 bites megoldását, helyette pedig kvázi álnéven (EM64T, Intel 64) szégyenszemre átvenni a korábban évekig csupán őket másoló konkurens AMD x86-64 fejlesztését.
Az Intel végül közel 5 évig próbálta foltozgatni a Netburst mikroarchitektúrát, ami olykor több, olykor pedig kevesebb sikerrel ment. Akárhogy is volt, az AMD-t ezzel sem tudták maradéktalanul maguk mögé utasítani, hisz például időközben megjelent az Athlon 64 X2, mely az első natívan kétmagos x86-os processzornak számított a piacon, és így igen nagy sikert is aratott. Ez idő tájt olyan mértékű kereslet mutatkozott a cég processzoraira, amit egyetlen németországi félvezetőgyárával már csak nehezen tudott ellátni, így olykor hiánycikk volt az Athlon 64.
Az AMD lejtmenete 2006-ban kezdődött, amikor az Intel a Netburstöt teljesen kukázva előállt a korábbi P6 mikroarchitektúra által kitaposott ösvényre visszatérő Core 2-vel. Az új megoldás egyértelműen jobb volt a K8-nál, így még az integrált memóriavezérlő hiánya sem vetette vissza túlzottan. Eközben az AMD problémákba ütközött a 65 nanométeres gyártástechnológiájával, így amellett, hogy a csíkszélesség csökkentése ellenére sem tudták tovább növelni újabb processzoraik órajelét, még kissé emelni is kellett az újabb Brisbane magos modellek L2 cache késleltetését.
A probléma a 2007 végén befutott négymagos Phenom X4-eket (K10) sem kímélte, a processzorok ugyanis csak nagyon alacsony órajelekkel tudtak elrajtolni, amit csupán a több mint egy évvel később, 2009 legelején érkezett 45 nm-es Phenom II tudott kijavítani. Ugyanakkor mire mindez megtörtént, már befutott az Intel legújabb fejlesztése, a Nehalem, amivel az AMD ismét lépéshátrányba került, és ez gyakorlatilag azóta is így megy, ergo az Intel mindig az AMD előtt jár egy-két lépéssel.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
