Jelen pillanatban az AMD kifejezetten kényelmes pozícióban van a szerverpiacot tekintve, hiszen a Rome platformmal az Epyc sorozatú processzorok gyakorlatilag megfoghatatlanok. Mind a teljesítmény, mind a fogyasztás, mind pedig az I/O képességek tekintetében a legjobb alternatívát kínálják, így túl nagy verseny ezen a területen most nincs. Ráadásul egy darabig nem is lesz, hiszen az Intel nemrég lelőtte az új, nagy teljesítményű Xeon processzorát, vagyis az idei évet gyakorlatilag elengedték.
A kérdés jelenleg az, hogy a Santa Clara-i óriáscég mikor vág vissza. Valószínűleg az AMD az érkező Milan platformmal is a csúcsra tör, hiszen az egyetlen termékcsalád, amit meg kell verniük ehhez az a saját, aktuális Epyc szériájuk, tehát ismeretlen tényező nem lesz az egyenletben. Az igazán érdekes dolgok jövőre történhetnek, ugyanis a 2021-es év második felére ígéri az Intel a Sapphire Rapids kódnevű fejlesztést, illetve az AMD ekkor hozza majd a Genoa platformot. Ez már egy kellemesebb összecsapásnak ígérkezik a mostani állóvíznél, főleg amiatt, hogy mindkét rendszer a DDR5-re való átállásra koncentrál, ezáltal teljesen új foglalatba jönnek, új processzormagokat kapnak, vagyis rengeteg az ismeretlen tényező. Kis túlzással csak a gyártástechnológiát lehet tudni, az AMD a TSMC valamelyik 5 nm-es node-jára épít, míg az Intel a saját 10 nm-es eljárására.
A 2021-es esztendő lehet tehát az első év, amikor az Intelnek esélye van arra, hogy elkapja a konkurens Epyc sorozatot. Innen feltételezhető, hogy ez talán egy kicsit zavarja az AMD-t, de a cég láthatóan nyugodt, sőt, túl nyugodt, mivel a partnereknek már most azt magyarázzák, hogy ez miért nem fog megtörténni. Azt nem szabad elfelejteni, hogy minden cég arra törekszik, hogy a termékeit eladja, tehát világos, hogy a gyártók felé a legjobbakat mondja. Ebben igazából semmi újdonság nincs, de több szervergyártótól is hallottuk, hogy az AMD nagyon részletesen, technikai háttérrel alátámasztva magyarázza el azt, hogy miért marad az Epyc a csúcson.
Információink szerint a legfőbb tényező nem a chiplet dizájn, vagy éppen a jobb gyártástechnológia, hanem a Zen magok tervezési filozófiája. Persze nyilván segít, hogy kis lapkákat kell összelegózni, és persze a TSMC-nek is nagy érdemei vannak abban, hogy beérték, sőt, lehagyták az Intelt, viszont a kritikus tényező az egyensúly, ahogy a rendszert tervezik. A Zen fő célja nem az abszolút teljesítmény biztosítása egy magon belül, hanem az egységnyi területre jutó tempó maximalizálása. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amit az ARM csinál. Az utóbbi cég számos alkalommal elmondta már, hogy képesek lennének a tervezett dizájnjaikba nagyobb sebességet építeni, amit most be is bizonyítottak a Cortex-X1-gyel, a problémát mindig is az jelenti, hogy az extra tempó mennyi tranzisztort követel. Van egy optimális határ, ami a hatékonyság tekintetében a tökéletes egyensúly, és minden azon túl már csak aránytalanul nagy tranzisztorköltség mellett növeli a sebességet.
Az AMD szemszögéből is ezek a fő kérdések. Általában egy adott, specifikus magra vonatkozó dizájnból az utolsó 10-12%-nyi tempót csak úgy lehet kibányászni, ha a tranzisztorszám 50-60%-kal nő, és ez jelentős hatással van a fogyasztásra is, nem mellesleg az adott szilíciumlapkán belül kevesebb mag férne el. Ezért a Zen sose megy el a végső határig, mert a biztosított előny megkérdőjelezhető. Sokkal inkább olyan teljesítménynövelő megoldások kutatása zajlik a háttérben, amelyek a következő generációs verzióban bevetésre kerülnek, és ezek már nemhogy növelik, hanem esetleg csökkenthetik is a tranzisztorszámot. Itt kulcsszerepe van annak, hogy az AMD nem tervez 4-5 lapkát az asztali és a szerverpiacra, egyszerűen egyetlen egy CPU chipletből megoldják az egészet, így a felszabaduló mérnöki kapacitás folyamatosan azon dolgozik, hogy a következő generációs Zen magra az egyes részegységeket hatékonyabbra cseréljék, amelyek nem csak gyorsabbak az előző generációs verziónál, hanem kevesebb tranzisztort is igényelnek. Ilyen módon sokkal több lehetőség adódik a kézi optimalizálásra, ugyanis az elérhető humánerőforrás nem az egyes chipdizájnok, különböző mennyiségű magot tartalmazó verzióin dolgozik, hanem olyan hasznos munkán, mint például a lebegőpontos egység sematikus dizájnjának kézileg történű implementációja.
Részben a fentieknek köszönhető az, hogy a Zen 2 processzormag az L2 gyorsítótárral együtt 3,4 mm²-nyi lapkaterületet foglal el. Eközben a várakozás az, hogy a szerverpiacra szánt Ice Lake-SP Sunny Cove processzormagja (állítólag ez nem ugyanaz, ami a mobil piacra szánt Ice Lake-ben megtalálható), szintén az L2 gyorsítótárral együtt több mint 6 mm²-be fér majd bele, miközben a teljesítménye megközelítőleg sem lesz ennyivel jobb. Ez a tervezés szintjén egy koncepcióbeli eltérés. Az Intel egyszerűen ki akar hozni mindent az aktuális dizájnból, de hatalmas árat fizetnek a tranzisztorköltség tekintetében azért az utolsó pár százaléknyi extra tempóért. Eközben nem chipletre dolgoznak, tehát számukra a mérnöki munka egy jelentős része abból áll, hogy az egyes chipekre készítsenek egy-két kisebb verziót, így viszont nagyon is az automatizált tervezésre hagyatkoznak, ami nem annyira hatékony, mint a kézi optimalizálás. Utóbbit elég rosszul is lehet alkalmazni több, eltérő magszámú lapkánál, mert nem elég csupán egy kézi dizájnt készíteni a magra, mindegyik egyedi lapkához külön kell tervezni, ami az erőforrások tekintetében sokszoros költség. Gépi optimalizálásnál ezek elfogadható mértékű befektetések, nem véletlenül állt át erre az ipar, csak a kézi tervezés sokkal hatékonyabb. Itt is előjön a chiplet előnye, az AMD számára elég egyetlen egy lapkára koncentrálni, mert az asztali piac aljától kezdve a szerverpiac tetejéig ezt használják, és a szükséges humánerőforrás költségeit csak egyszer fizetik meg.
Az AMD a fentiek miatt nem tart attól, hogy az Intel a közeljövőben visszatérne a szerverpiaci versenybe, mert nem a dizájnnal, nem a gyártástechnológiával, hanem magával a tervezési koncepcióval került az Epyc előnybe, és amíg az Intel nem veti be a chipletet, illetve ezzel a nagymértékű kézi optimalizálás jelentős előnyeit, addig már szimplán a tervezésnél hátrányban kerülnek, mert ugyanarra a piacra sokkal nagyobb processzormagokkal tudnak csak bekerülni, miközben azok messze nem gyorsabbak annyival, amekkora extra helyet elfoglalnak. Így viszont az egységnyi lapkaterületre vonatkozó teljesítmény tekintetében nem elég jók. Érdekes az is, hogy sokkal inkább az ARM felé néz az AMD a konkurencia tekintetében, ugyanis a japán tulajdonban lévő brit tervezőcég is hasonló elvek mentén fejleszt, vagyis ugyanúgy képesek lesznek ezt kihasználni az Intellel szemben, mivel az utóbbi vállalat túl későn eszmélt rá a tervezés szintjén nyerhető előnyök jelentőségére. Ez talán annak is köszönhető, hogy sokáig elkényelmesedve dolgoztak olyan formában, hogy úgyis náluk a gyártástechnológiai előny, a különböző trükkökre egyszerűen nincs szükségük. Eközben az AMD és az ARM pont ezekbe az apró, elég nehezen kihasználható tényezőkbe fektetett, majd a TSMC-n keresztül hirtelen a legjobb gyártástechnológia is az ölükbe hullott.
Hosszabb távon az Intelnek a tervezési filozófiáját kell átértékelni, hogy újra versenyképessé váljanak, a gyártástechnológiai előnnyel járó ingyen ebéd ugyanis megszűnt. Innentől kezdve a nyers erőből kivitelezett fejlesztések nem fognak működni. Ezt persze valószínűleg látja a cég, a problémát az jelentheti, hogy egy ilyen átállásra vonatkozó átfogó terv nagyjából 4-5 éves szinten valósítható meg. Emiatt az AMD joggal fordítja a fejét a szerverpiacon a készülő ARM-os dizájnok felé, azok jelenleg lényegesen nagyobb veszélyt jelentenek az Intelnél. Leginkább a Marvell ThunderX4 van szem előtt, a jelenlegi adatok alapján ez lehet az AMD Genoa platformjának legfőbb ellenfele, és jelenleg a fő cél az, hogy ezzel tartsa majd a lépést a jövőre érkező Epyc. A Xeonok gyakorlatilag nincsenek is célkeresztben.
