Az Intel végre hivatalosan is útjára indította felsőkategóriás szerverekbe szánt Itanium 2 processzorcsaládjának kétmagos, virtualizációt is támogató és immár 90 nm-es csíkszélességű eljárással gyártott változatait. A Montecito kódnevű magról először 2005-ben, az ISSCC konferencia keretében adtak közre pontosabb információkat, amelyek egy igen bonyolult, nagy számítási kapacitású, ugyanakkor relatíve energiatakarékos lapkát körvonalaztak. A Montecito megjelenését eredetileg a tavalyi év végére tervezték, 2006 első negyedévétől pedig már nagy tételben lehetett volna kapni, azonban időközben komoly problémák merültek fel. Bár egyes ügyfeleknek az Intel már szállított Montecito magos processzorokat, a piaci forgalmazás startpisztolya végül július 18-án dördült el, kész rendszerekben pedig előreláthatólag augusztus második felétől lehet hozzájutni.

A Montecito egyik fő újítása a Foxton nevű technológia lett volna. A Foxton elvileg egy, a lapkára integrált egység segítségével folyamatosan méri a CPU felvett teljesítményét, és ha az nem éri el a megadott fogyasztáshatárt, automatikusan feljebb tolja az órajelet és a magfeszültséget, amivel egyes alkalmazások akár 10 százalékos teljesítménytöbbletre tehettek volna szert. Az eljárás sem az egyes alkalmazások, sem az operációs rendszer átszabását nem igényelte volna, tisztán hardveresen oldotta volna meg feladatát. A Foxton technológiai problémák miatt mégsem vált részévé a Montecito magos processzoroknak, ami érzékenyen érintette a sebességet is. Minthogy a Foxton szorosan összefonódott volna a belső órajel generálásának mechanizmusával, a maximális órajelet 2-ről 1,6 GHz-re voltak kénytelenek mérsékelni, és a termékcsaládban egyelőre nem lesz 667 MHz-es rendszerbuszon kommunikáló változat – csupán 400 és 533 MHz-es FSB-t használó modellek maradtak talpon.

A hatalmas, legnagyobb változatában mintegy 1,72 milliárd tranzisztorból felépülő és 24 MB harmadszintű gyorsítótárat tartalmazó processzorral a gyártási folyamat során adódtak gondok, ezek mibenlétéről azonban az Intel nem árult el közelebbit. A kifinomult energiamenedzsment másik fő összetevője, a kisebb kihasználtság esetén a felvett energia mérséklésére szolgáló Demand Based Switching (DBS) is áldozatul esett. Ez a Speedstep eljáráshoz hasonlóan, ám annál finomabban, 64 lépésben lenne képes lejjebb állítani a CPU feszültségét és órajelét.

Az eredetileg tervbe vett órajelek csökkentésének és a kisebb csíkszélességnek köszönhető, hogy az új Itanium 2 modellek a bonyodalmak ellenére is kevesebb energiát igényelnek, mint a korábbi generáció, 130 watt helyett így 104 vagy 75 watt a TDP értéke. A korábbi legerősebb Itanium 2 processzorok alapját képező Madison-9M maghoz viszonyítva a Montecito 2,5-szer jobb számítási teljesítmény/fogyasztás arányt produkál, sebessége típustól és alkalmazástól függően akár több mint kétszeres is lehet. Ennek egyik fő tényezője a kétmagos felépítés, ahol mindkét mag két-két utasításszálat képes kezelni. Ezek között a processzormag nem egyforma időrések szerint vált, hanem (a 9010 modell kivételével) meghatározott eseményekhez köti az ugrást, így amikor az egyik szál adatokra várakozik, a hatékonyság fokozása érdekében automatikusan a másik kerül végrehajtásra. Már a másodszintű gyorsítótár is utasítás- és adatcache-re oszlik, és típustól függően 6, 8, 12, 16 vagy 24 MB lehet a harmadszintű gyorsítótár mérete. A nagy kapacitású puffermemória integritása felett az Intel Cache Safe Technology őrködik, amely a rendszer fagyásához vezető hibákat igyekszik kizárni. A mai szerverek szempontjából kulcskérdés a hardvererőforrások dinamikus elosztása és akár több operációs rendszer futtatása ugyanazon a szerveren, így – egy kisebb fogyasztású változat kivételével – természetesen a virtualizáció sem maradhatott ki a Montecitóból.

A buszrendszeren az új processzor sem változtat, ami egyfelől, a kompatibilitás szemszögéből pozitívum, másfelől azonban fenntartja, sőt a két mag miatt még fokozza is a memória-sávszélességgel kapcsolatos gondokat. A Montecito csúszásával együtt a Tukwila kódnevű processzor is későbbre, 2008-ra tolódott, ami egyebek mellett egy újfajta busz bevezetése miatt fájó pont. A Common Interface System néven emlegetett kialakítás az AMD megoldásához hasonlóan nagy adatáteresztőképességű, ugyanakkor kis késleltetésű kapcsolatokat teremt a CPU-k között, és állítólag akkorra a memóriavezérlő is a processzorba költözik. Addig is a rendszerbusz órajelének növelése lehet a megoldás, és talán a Foxton sem teljesen halott ügy még.