Bevezető
Olvasóink meglehetősen régen láthattak Intel Celeronról vagy éppen AMD Sempronról szóló tesztet a Prohardver oldalain. Többek között ennek okán is láttuk elérkezettnek az időt, hogy a legolcsóbb, újonnan is csak egy négy számjegyű összegért megvásárolható modellek háza tájára is vessünk egy pillantást.
Az első igazi, úgynevezett low-cost vagy budget CPU, azaz a Celeron megjelenéséig egészen 1998 áprilisáig kell visszamennünk az időben. A Covington kódnevű, Slot 1 tokozású Celeron processzorok az egykori Pentium II kistestvérei voltak. A csúcsmodellekhez képest a legnagyobb különbség az L2 cache teljes hiánya volt, amely nem kapott helyet a tokozás NYÁK-ján. Néhány hónappal később ezeket követte a Celeron-A, mely az első olyan CPU lapka volt, ami integrált (on-die) 128 kB L2 cache-t tartalmazott, ami ráadásul a CPU mindenkori magórajelén üzemelt.
Fent a Covington, lent a Mendocino
Ezen lapkákra épülő processzorok igen népszerűek voltak, hisz áruk jóval az aktuális Pentiumok alatt húzódott, miközben számítási teljesítményükben már lényegesen kisebb volt a differencia. A tuningot kedvelők is előszeretettel választottak ilyen modelleket, mert sok esetben akár 50%-kal magasabb órajelen is gond nélkül stabil üzemre lehetett fogni őket. Ez utóbbi néhány megállapítás még a későbbi Coppermine és Tualatin kódnevű modellek esetében is igaz volt. A Netburst mikroarchitektúrára épülő Celeron majd Celeron D néven forgalomba került processzorok már kevésbé voltak versenyképesek, ami leginkább a zsákutcának bizonyult Netburst számlájára volt írható. Ezt követően, a Core 2 érkezésével párhuzamosan az Intel alaposan átrendezte a termékpaletta struktúráját, ennek köszönhetően a Celeronoknak már csak egy jóval kisebb szelet juthatott.
A fentiekre az AMD közvetlen, Duron nevű válasza 2000 júniusában érkezett. Logikusan az Intelhez hasonló megoldást alkalmaztak, azaz más igazán kézenfekvő lehetőség híján az L2 cache méretét nyirbálták meg, ami alkalmazásoktól függően más és más mértékben volt hatással a számítási teljesítményre. Az első, Spitfire kódnevű megoldások a nagyobb buszsebesség és L1 cache, valamint erősebb lebegőpontos egységnek köszönhetően könnyen a Celeronok elé tudtak kerülni, még esetlegesen alacsonyabb órajelük ellenére is. A kisebb modellek tuningpotenciálja is meglehetősen jó volt, valamint a tokozáson található megfelelő kivezetések összekötése után a szorzózár is feloldhatóvá vált. A következő, Morgan kódnevű Duron már megörökölte az SSE-támogatást, valamint egy adat-előbehívási (data prefetch) mechanizmust is, ezeken felül a TLB mérete is nőtt. A Duron pályáját a 130 nm-es Thoroughbred lapka Applebredre átkeresztelt variánsa zárta le, mely már 266 MHz-es FSB-vel rendelkezett.
2004-ben az AMD úgy döntött, hogy a korábbi Duron nevet a Sempron veszi át, amivel ezen a vonalon is bevezették a valós órajel helyett az úgynevezett rated speed megjelölést, mely a konkurens Intel Celeron órajelén elvárható teljesítményszintre utalt. Az első ilyen modellek jóformán alig tértek el a magasabb kategóriába tartozó Athlon XP-ktől, azaz sem a cache mérete, sem pedig az FSB sebessége nem szenvedett csorbát. Az ezeket követő K8 alapú, Socket 754 tokozású verziók esetében már nem volt ilyen kegyes az AMD, ugyanis a korai darabokban letiltották a 64 bites mód támogatását, a memóriavezérlő egyetlen csatornát kapott, valamint ismét előkerült a jól bevált L2 cache csonkítás. Socket 939-re nem túl sok ilyen CPU látott napvilágot, de az azután érkező AM2 tokozás egy újabb hullámot hozott a Manila, majd Sparta kódnevű lapkákkal.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
