Új hozzászólás Aktív témák

• #54288 #71562240 törölt tag

  Új Válasz 2015-01-22 22:39:31 #54288

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  Tehát Negyedik Dimenzió utolsó előtti rész.
  Két duellum, hifi állványok és hifi vezetékek ügyben.
  Újra a(z abszolút) fázisról.

  Előzmények:
  (#49702) kammerer
  (#49705) kammerer
  (#49706) kammerer
  (#49708) kammerer
  (#49814) kammerer
  (#49963) kammerer
  (#50145) kammerer
  (#50201) kammerer
  (#50203) kammerer
  (#50333) kammerer
  (#50523) kammerer
  (#50788) kammerer
  (#51011) kammerer
  (#51115) kammerer
  (#51772) kammerer
  (#52132) kammerer
  (#52498) kammerer
  (#53027) kammerer
  (#53860) kammerer

  -.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

  Negyedik Dimenzió

  Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól, a
  High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek részben
  vagy egészben kívül esnek a klasszikus elektroakusztika
  érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést ébreszthetnek, s
  csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét. Nyomatékkal
  leszögezzük: mérnök munkatársaink csakis azzal járulnak hozzá e
  cikkekhez, hogy résztvesznek a szeánszokon - és borzadoznak. A
  Szerkesztő egymaga vállalja munkájának ódiumát.

  Párviadal I.

  Közönséges vasból értékes hifi-eszközt fabrikálni:
  ellenállhatatlan kihívás ez a magyar hifistának. Végre ő is
  megmutathatja, mit tud; párviadalra állhat ki a profikkal. Ez legyen a
  mentségem rá, hogy magam is számos lemezjátszó-asztalkát
  barkácsolt(att)am, jobb anyag híján 1mm falvastagságú csőből, azaz
  körkeresztmetszetű idomból. Igazából egyiknek a hangjától sem voltam
  elragadtatva. Prezenszüket érdesnek, mélytartományukat súlytalannak
  éreztem. A legjobban még az a "modellem" szerepelt, amely a
  legegyszerűbb és legolcsóbb volt valamennyi között. Az volt benne a
  pláne, hogy nem kellett hozzá esztergályosmunka ugyanis a saját
  anyagából voltak a tüskéi. A Mechanikai Laboratóriumban fabrikáltattuk
  (két példányban, mint mindig!), és gyakran használtuk a Hifi Magazin
  szeánszain. Már azt fontolgattam, hogy esetleg gyártásba visszük és
  forgalomba hozzuk, mint annakidején a balzafából készült Triangulumot
  (melyet egyébként ma is használható asztalkának tartok). De most már
  körültekintő voltam. Mielőtt valamihez a nevünket adnánk, tudnunk
  kell, hogy minőségével mennyire közelíti meg az idehaza kapható
  legjobb asztalkákat. (Amelyeknek úgy 13 és 20 ezer forint között van
  az áruk. Vagy még drágábbak. A leges-legezoterikusabbakkal, amilyen az
  Origin Live, a Mana vagy a "nagyobbik" Sound Organisation, nem
  foglalkoztam, azok lőtávolon kívül esnek, annyi pénzt nem sok magyar
  hajlandó kifizetni néhány klló vasért.) A speciál-asztalkák többsége
  Britanniából származik, de akad köztük magyar gyártmány is - olyan,
  amelyet innen exportálnak Britanniába! Kölcsönkértem, amit
  kölcsönkérhettem, és sorra kipróbáltam őket a saját favoritom
  ellenében. Azt tapasztaltam, hogy a teljes mezőnyt két csoportba lehet
  sorolni.
  Az egyiket a (kisebbik) Sound Organisation asztalka alkotja
  egymagáan. A másik csoportba tartozik az összes többi.
  Közéjük számítva az enyémet is. Amely talán nem is a legrosszabb
  közöttük. A SoundOrg mellett azonban, hogy úgy mondjam, labdába sem
  rúg. Különösen az bosszantott, hogy a SoundOrgnak ez nem is a legjobb
  modellje, eredendően kompromisszumnak szánták, afféle építőkockának,
  amelyből többemeletes állványt lehet építeni. Felfelé nincs is
  tüskéje, ott ugyanis lyuk van rajta, abba lehet beilleszteni a
  következő emelet lábát. A keret aljára négy vaskarmot hegesztettek,
  azok tartják a besüllyesztett vékony, fekete műanyaggal laminált
  pozdorja lapot.
  A felső "emeleteket" külön kell megvásárolni hozzá. Azok már
  alacsonyabbak, alul sincs tüskéjük, csak műanyag dugójuk, azt kell
  beleilleszteni a lyukba. És most jön a poén: egy-egy ilyen tökéletlen
  kis "emelet", önmagában, földre állítva még mindig fölényesen jobb
  asztalka, mint bármi más! Számomra, a "rivális konstruktőr" számára ez
  egyenesen megalázó élmény volt; egy életre elvette a kedvemet az
  asztalka-tervezéstől.
  Hogyan is fogalmazzam meg az auditív különbséget... A
  középtartományban az összes többi típus valamiféle mesterséges,
  tapadós légteret hoz létre, amelybe mintegy beleragadnak a hangszerek,
  mint mogyoróscsokoládéban a mogyorók a nugátba. A SoundOrg hangszerei
  önállóbbak, nem rögzülnek annyira szorosan az éterhez, testük van,
  mozogni tudnak. A magastartománya is szebb, csillogóbb. De a
  legnagyobb különbséget a mélytartományában éreztem. Az összes többi
  típusnak felfelé csúszik a basszusa, felmelegíti a hangképet, és egy
  kicsit le is válik róla. A SoundOrg basszusa mélyebb és megfogottabb,
  jobban alátámasztja a zene teljes szövetét - ez az a bizonyos
  tunefulness, basszusjátszó-képesség, amely a Linn-ideológia szerint a
  hifi legfontosabb paramétere volna. Nagyobbat lendít a zenén.
  Elhatároztam, hogy ezt az asztalkát (néhány más típussal együtt) a
  Hifi Magazin "hivatalos" zsűrije elé bocsátom. Kollégáimról tudni
  kell, hogy szívből utálják ezt az egész problémakört. Ők csak
  készülékekkel szeretnek foglalkozni. Szerintük a jó készülék jól szól,
  a rossz készülék rosszul szól, és ezen nem változtat semmiféle
  protézis: asztalka, lábazat, műláb, műfogsor stb. Következésképpen a
  pénzt nem ilyesmire kell fordítani, hanem nívósabb masinákra, és kész.
  Mégis: a Sound Organisation asztalka mindenkit megnyert magának,
  mindenki azonnal kiszúrta az erényeit. És amikor a szeánsz végeztével
  Sólymos Antal kijelentette, hogy ezért az asztalért még ó is hajlandó
  volna kifizetni egy tízest, azon kezdtem törni a fejemet, hogyan
  lehetne a SoundOrg árát lejjebb szorítani. Eredetileg ugyanis jóval
  többe került egy tízesnél.
  A Sound Organisation, mely cég tréfás-propagandisztikusan ö-vel
  írja a nevét: Söund Örganisatiön ("Yöu wöun't be wröng - we dönt let
  yöu") a Merlin Audio "lova". Meghívtam Csontos Istvánt egy
  beszélgetésre, és kértem, fedjük fel a kártyáinkat. Megmondtam, hogy a
  SoundOrg annyira tetszik nekünk, hogy hajlandóak vagyunk mögé állni,
  és egy kicsit a magunkénak tekinteni, mint annakidején az Ortofon
  MC10et, a NAD5120-at, a Heybrook HB1-et. Azokat is mi javasoltuk
  behozatalra, de mindig azzal a kikötéssel, hogy előbb tudnunk kell az
  árukat. Ha tehát a Merlin hajlandó egy viszonylag józan árat
  garantálni, akkor a Hifi Magazin jó lelkiismerettel propagálni tudja a
  Sound Organisation asztalkát. Akkor feltehetőleg érdemes belőle
  egyszerre többet rendelni emiatt lehet alacsonyabb az ára. Áll az
  alku? Csontos István azt válaszolta, rendben van, garantálja, hogy az
  asztalkának négyszámjegyű lesz az ára (ezen négy darab kilencest, azaz
  egy híján tízezer forintot tessék érteni), mindaddig, amíg a brit cég
  árat nem emel, vagy amíg a forintot újra le nem értékelik mától, azaz
  július 10-től számítva.
  Hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, a Sound Organisation
  éppen ezidőtájt hajtott végre típusváltást. A "nagy" modellt kivonta a
  forgalomból, az olcsóbbikat viszont jelen fejtegetésünk tárgyát - két
  változatban gyártja. Az áruk ugyanaz, de az egyik jobb, a másik
  viszont praktikusabb.
  Az első változatnak már nincsenek a tetején lyukak, nem lehet
  belőle hifi-tornyot építeni. Egyetlen tartólapot adnak hozzá, mert a
  Sound Organisation cég maga is elismeri, hogy ha az asztalkára
  egyszerre két készüléket tesznek (tehát az alsó és a felső keretét is
  kihasználják), akkor a hangminősége bizony romlik. Az asztalka
  fényes-feketére van dukkózva. A Hifi Magazin ajánlása egyértelműen
  erre a változatra vonakozik!
  A másiknak, a praktikusabb kivitelű (és matt szürkés-feketére
  dukkózott) SoundOrgnak az alsó keretén is vannak vaskarmok, egy
  második pozdorjalappal. A tetején pedig megmaradtak a lyukak, így
  további emeleteket is lehet építeni rá. A hangja lényegesen gyöngébb.
  Ha a jobbik asztalka alsó keretére ráfektetek egy könnyű
  pozdorjalapot, és arra teszem az erősítőt, felülre pedig a
  lemezjátszót, akkor a zene még mindig szebben fog szólni, mint ha az
  egyik készüléket áttenném a gyöngébb asztalkára!!! Vagyis, ha valaki
  mindenáron két készülékhez vesz egyetlen asztalkát, még akkor is
  jobban jár a szimpla kivitelű típussal csak akkor persze gondoskodnia
  kell egy másik tartólapról.
  A lemezjátszó-asztalkák és hangdoboz-lábazatok állítólag
  rendszerfüggőek, ezért ki kellett próbálnunk a SoundOrgot többféle
  lemezjátszó, CD-játszó és erősítő alatt. Azt tapasztaltuk, hogy
  bármiféle készülékkel párosítva megtartja a maga kellemes
  hangkarakterét. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a SoundOrg volna a
  világ teteje (vagy talapzata). Bizonyára vannak nála sokkalta
  rangosabb gyártmányok, amelyeket mi nem is ismerünk. Az értékesebb
  lemezjátszókhoz az audiofil kereskedők egyébként is ajánlanak
  valamiféle speciál-asztalt, és nyilván célszerű figyelembe venni az ő
  véleményüket. De állítjuk, hogy a SoundOrg még az ezoterikus
  gyártmányok alatt is "megállja a helyét". A hifi-készülékek túlnyomó
  többségéhez pedig (s különösen a CD-játszókhoz!) úgyszólván ideális.
  Idetartozik két rokontéma. Először is, a konzolok ügye. Olvasóink
  többször rákérdeztek, mi a véleményünk a falra szerelhető konzolról:
  van-e annyira jó (vagy talán jobb is?), mint az asztalka? Erre a
  kérdésre ma már választ merünk adni. Ahol szembesíteni tudtuk az
  asztalkát ugyanannak a gyárnak a konzoljával, ott kivétel nélkül
  mindig az asztalka szólt szebben. A konzol: megalkuvás.
  A másik: a hangdobozok lábtüskéi. Se szeri, se száma azoknak a
  fémtüskéknek, amelyeket kipróbáltam a JMlab Olymp alatt. Aztán egyszer
  csináltattam vascsőből egy keretet, 4-4 felfelé, illetve lefelé álló
  tüskével. És ez a kvázi-állvány sokkal jobban bevált a szimpla
  tüskéknél! Stabilabb rendszert képez amazoknál? Mindenesetre szélesebb
  a szubjektív frekvenciaátvitele és nagyobb a dinamikája. Ha másnak is
  van már tapasztalata ilyesfajta idomokkal, kérem, ossza meg velem,

  Párviadal II.

  Az asztalkáimmal tehát elvesztettem a meccset a profikkal szemben.
  A másik mérkőzésen viszont, amelyet a kábelgyártókkal vívok, úgy
  érzem, előnyre tettem szert. Azoknak, akik hozzám hasonlóan
  méltányolják az egyeres kábelek hangkarakterét, ma megint tudok
  mondani valami újat.
  Felidézem eddigi kísérleteim konzekvenciáit: 1. Az ezüst jobb
  anyag, mint a réz. 2. A hangszóróvezetéknek és a hálózati kábelnek nem
  kell vastagabbnak lennie 0,8mm-nél. 3. Az egyeres drót szörnyen
  érzékeny az irányhatásra, ezért a drótnak a "+" szálon előre, azaz
  húzásirányban, a "-" szálon visszafelé kell futnia. 4. A
  szigetelőanyag optimális színe minden valószínűség szerint a fekete.
  Ehhez a négy követelményhez fűzök most további két-hármat.
  Szigetelőanyagnak eddig közönséges pvc-csövet használtam, abba
  húztam bele a drótot. Hangszóróvezetéknek, valamint hálózati kábelnek
  már régóta ilyet használok, jobban szeretem a vastag "speckábeleknél".
  Ugyanilyet (de csak 0,2mm átmérőjűt) próbálgattam interconnectnek,
  azaz készülékek közötti összekötőkábelnek is, de erre a célra nem
  igazán vált be, jócskán elmaradt a drága, márkás típusok mögött. Ezért
  interconnect-nek egészen a legutóbbi időkig jómagam is egy sodrott
  típust használtam. Az Audio Note angol képviselőjétől kaptam
  ajándékba. Sose mertem hivatkozni rá ezeken a hasábokon, ugyanis
  körülbelül 20 ezer forintba kerül - féltem, hogy a Nyájas Olvasó, ha
  ezt meghallja, rögtön nem lesz annyira nyájas. Tény, hogy az Audio
  Note-nak ezt az ezüstkábelét összehasonlítottam sok más, drága
  készítménnyel, és nekem mindegyiknél jobban tetszett: nyugodtabb a
  hangja, kevésbé tolakszik. Érdekessége, hogy a szigetelése poliuretán
  - nem gondoltam volna, hogy ezt a polimert kábelgyártáshoz is
  használják.
  Mindenesetre bogarat ültetett a fülembe. A szigeteléshez ugyan
  nagyüzemi technológia szükségeltetik, de valahogy sikerült beférkőznöm
  a Kábelgyárba, és addig kunyeráltam, amíg a maradék drótjaimat
  poliuretánnal nem szigetelték. A drótra felhordott poliuretán
  gumiszerű, enyhén ragacsos anyag, olyasfajta, mint a medvecukor.
  Otthon előbb a hangszóróvezetéket cseréltem le, és két perc alatt
  tisztában voltam vele, hogy nyert ügyem van. A poliuretánnal borított
  drót sokkal emberibben szólt, hozzá képest a pvc-vel szigetelt vezeték
  élettelen és unalmas. A hálózati vezetéket is lecseréltem. (Habár az
  veszélyes üzem. Ne feledjük: a hálózati kábelt kettős szigetelésnek
  kell védenie! Balesetekért a Szerkesztő nem vállalja a felelősséget!)
  Mégis, a legjobb eredményt az interconnect-tel értem el. Végre
  sikerült lecserélnem a drága "speckábelt" - azóta sem hiányzik. Nem
  állítom, hogy az enyém "jobb" volna. De az én zenei ízlésemnek
  biztosan jobban megfelel. Saját magam előtt pedig úgy interpretálom a
  dolgot, hogy ezt a párviadalt megnyertem - vagy legalábbis sikerült
  versenyben maradnom, és már az is nagy szó.
  Ennyire jó szigetelőanyag a poliuretán - vagy ennyire rossz a pvc?
  Csináltam még egy kísérletet (szintén kábelgyári segédlettel). Azt
  akartam megtudni, mennyire kell vastagnak lennie a szigetelésnek.
  Megmaradva a poliuretánnál, háromféle kábelt készíttettem. A fémrésze
  mindháromnak ugyanaz volt: 0,8mm átmérőjű rézdrót, csak szigetelésük
  vastagságában tértek el egymástól. Az egyiknek egészen vékony volt a
  "héja", a következőt körkörösen másfél, a harmadikat 3 vastag műanyag
  fedte. Mielőtt kipróbáltam volna őket, mérnökökkel is konzultáltam.
  Egységesen az volt a véleményük, hogy a háromféle kábel
  hangfrekvenciás tulajdonságai gyakorlatilag azonosak, ne számítsak rá,
  hogy a hangminőségük lényegesen - vagy egyáltalán - eltérhetne.
  Lássuk hát a medvét (avagy, a poliuretán állagára célozva, a
  medvecukrot). Mint a 4. Dimenzió utazói nyilván már sejtik: a három
  kábel hangja igenis eltérő volt, éspedig olymértékben, hogy ha a
  különbséget zongorázni tudnám, abbahagynám az újságírást, és
  okvetlenül zenei pályára adnám a fejem. A legjobban a legvékonyabbik
  szólt. A középsőnek már fejbe voltak verve a magasai, a legvastagabb
  pedig csaknem annyira öblösen és tisztátalanul döngött, mint az
  (ugyanennyire vastag szigetelésű) sodrott kábelek. Íme: azt a bizonyos
  felrakódást a felső basszusban és a magastartomány elködösítését
  szimpla egyeres vezetékkel is produkálni lehet, feltéve, hogy elég sok
  műanyagot hordunk fel a drótra. (Lehet, hogy szigetelőanyagból nincs
  is "jó", csak "rossz" és "kevésbé rossz"?)
  Hogy aztán mi okozza ezt a hatást? Pusztán a kapacitás-többlet
  aligha. Valószínűbb, hogy valami PWB-féle istentelenség teszi. Peter
  Belt korábban már pedzegetett olyasmit, hogy a készülékek
  összekapcsolásával erős zavarhatás keletkezik, és ehhez nincs is
  feltétlenül szükség kábelekre: a hatást elő lehet idézni közönséges
  spárgával is...
  Igaz is: Belt. Mióta a PWB-eszközökről kiderült, hogy fiziológia
  mellékhatásuk van (lásd HFM 1991/1-2), eltávolítottam őket a
  zeneszobából. A CD-korongokon azonban minden gyanakvásom ellenére
  rajtahagytam a színeket, a krémet stb., mert nélkülük túl
  csörömpölősnek éreztem a CD-hangot. (Az ellenpróbát sokszor
  megejtettem) De amikor az egyeres kábelezést sikerült következetesen
  végigvinnem az egész láncon, attól kezdve már nem éreztem szükségét a
  Belt-féle korrekciónak. Minthogy a felső tartomány kitisztult, a
  manipulációk immár nem a csörgést, az érdességet viszik el - hanem a
  magashangokat, a levegőt. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy a
  PWB-manipuláció azáltal csökkenti a torzításokat, hogy beszűkíti az
  emberi érzékelés tartományát. Gyakran nagyon hasznosnak tűnik (máig is
  kapom a leveleket azoktól, akik úgyszólván nem tudnak élni nélküle!),
  de egy bizonyos hangminőség fölött tényleg már csak rontani tud.
  Valamit kihagytam tudósításomból. Ahhoz, hogy az egyeres
  interconnect (számomra) végre maradéktalanul bevált, szerepe van még
  valami másnak is: az RCA dugónak. Kísérleteimhez eddig a közönséges,
  olcsó, bumfordi "bolti" típust használtam. Éreztem, hogy ki kéne
  iktatni a jel útjából ezt a vaskos fémdarabot. Utánanéztem, mire
  lehetne kicserélni. Az audiofil kiskereskedők speciális
  RCA-csatlakozódugókat is árulnak, ezek némelyike nagyon drága, egyes
  típusoknak viszont elviselhető az ára, párszáz forint vagy alig több.
  A Datateam egy ilyen csatlakozó-típusát én is kipróbáltam. Leszedtem a
  míves fémházát, és csupán a funkcionális részeit használtam fel, tehát
  a parányi belső dugót ("+") és a vékonyka fémgyűrőt ("-"). Ezeket
  önmagukban fillérekért elő lehetne állítani, de sajnos, csak a külső
  fémházzal együtt kaphatók. (Így szállítják külföldről - olcsó
  tömegcikknek számít.) A hangminőségen mindenesetre sokat javított,
  csaknem annyit, mint maga a kábel. Igaz, a kábel hosszú, a dugó meg
  rövid, és a józan paraszti ész azt diktálná, hogy egy ennyire rövid
  útszakaszon a műsorjel veszteség nélkül fog áthaladni. De mint a
  hifiben annyiszor, a józan logika ismét csődöt mond. A csatlakozódugó
  önálló hifi láncszem - érdemes törődni vele.

  Citrom és villamos

  Egy gyerekes vicc szerint a villamos és a citrom között az a
  különbség, hogy az egyik vízszintesen sárga, a másik pedig
  függőlegesen savanyú. Aminek az volna a filozófiai magva, hogy ha
  nagyon akarjuk, kapcsolatot találhatunk olyan dolgok között is,
  amelyeknek az égvilágon semmi közük egymáshoz. Nekem is sikerült
  összehoznom két egymástól merően idegen dolgot. Vagy nem is kettőt, de
  hármat? Magam sem tudom.
  Úgy kezdődött, hogy az új kábelemet hazavittem, és első dolgom
  volt megkeresni az irányát. Hamar meg is találtam. Elégedetten
  bólintottam: "igen, ebben már meglehetős praxisom van".
  Csakhogy másnap, amikor megint bekapcsoltam a zenét, úgy éreztem,
  valami sehogysem stimmel a levegőben. Mégis elkötöttem volna a kábelt?
  Nézzük csak. Forgattam ide, forgattam oda, és be kellett ismernem,
  hogy előző nap bizony rosszul határoztam meg a kábelirányt. A hibát
  sürgősen korrigáltam.
  Igen ám, de legközelebb megismétlődött az egész história: a zene
  újra zavarosabban szólt, mint ahogy emlékeim szerint szólnia kellett
  volna. Ismét tévedtem volna?
  Valami ármány lehet a dologban. De vajon mi? Gyanúm a CD-lemezekre
  terelődött. Sorra vettem őket, és azt a szörnyűséges felfedezést
  tettem, hogy az egyik CD ezt a kábelirányt szereti, a másik pedig
  amazt. A kétféle lemez aránya körülbelül 50-50%. Már csak a
  demólemezeimben bíztam: hátha legalább a profik következetesek lesznek
  és ugyanazt az irányt favorizálják.
  Elővettem két legmegbízhatóbb lemezemet, egy Opus3-at és egy
  Preference Recordings-ot. Még azok is eltérően viselkedtek! Eszerint a
  CD alkalmatlan rá, hogy megállapítsuk vele a kábel irányát!
  Csak nem az abszolút fázissal függ össze ez a jelenség?! Sokan
  mondogatják, hogy a CD-lemezek nagy részének hibás a fázisa. Az LP-ról
  biztosan tudom, hogy nincs vele baj, mi egyszer 10 LP-t teszteltünk
  (HFM 1986/3), és valamennyinek ugyanabba az irányba esett a fázisa.
  Nosza, előszedtem 5 darabot abból a bizonyos tízből, és azt
  tapasztaltam, hogy mindegyik ugyanazt az irányt favorizálja! A kábelek
  irányát tehát kizárólag a fekete hanglemezzel lehet meghatározni. Más
  kérdés, hogy a CD-ken ezzel még nem segítettünk, hiszen azoknak
  körülbelül a Fele továbbra is rosszul fogja érezni magát, bármelyik
  kábelirányt válasszuk is.
  Mégis igaz volna a baljós hír, hogy baj van a CD-korongok abszolút
  fázisával?
  Dehát hogyan kapcsolódik a citrom a villamoshoz, a kábelirány az
  abszolút fázishoz? Maradjunk meg a klasszikus elektroakusztika mesgyéi
  között. A kábel irányhatásának jelenségét azzal magyarázzák, hogy a
  húzás következtében aszimmetrikussá válik a kábel kristályszerkezete -
  ez tehát "hardver"-probléma. Az abszolút fázis viszont a műsorjel
  sajátossága, vagyis tipikus "szoftver"-paraméter. A kábelirány
  vízszintesen sárga, az abszolút fázis pedig függőlegesen savanyú.
  Biztos, hogy az abszolút fázis csinálja velünk ezt a mókát?
  Mindenesetre ideje volna ellenőrizni az abszolút fázist a
  CD-korongokon is. Hiszen azoknak a műsora több fekete dobozon jön
  keresztül, mint a hagyományos hanglemezműsor.
  Éppen ekkor szereztünk új CD-játszót: egy Micromega Duo-t
  (tesztjét lásd HFM 1991/2). Nem "etalonnak", nem "referenciának"
  szánjuk, hanem munkaeszköznek, különös tekintettel arra, hogy
  kétdobozos készülék: ezentúl tesztelni tudjuk majd a CD-játszók
  fődarabjait is: a futóműveket (külön) és az átalakítókat (külön).
  Azért hozom szóba éppen itt, mert a Duo-nak egy extra szolgáltatása:
  fáziskapcsolója is van. Soha jobbkor nem jöhetett volna! Most próbára
  tehetjük a CD-korongokat!
  A fázistesztre alaposan felkészültem. Összeírtam 6-6 kompaktlemezt
  a "balosak" és a "jobbosak" közül. Ha előző feltételezésem helytálló,
  tehát a kábelirány és az abszolút fázis tényleg összefügg, akkor arra
  kell számítanunk, hogy a két csoport valamelyikének (tehát éppen 6
  lemeznek) hibás a fázisa.
  Izgatottan raktam fel a korongokat - és ahogy haladtam a munkában,
  úgy lohadt le a lelkesedésem. Kábelirány ide, kábelirány oda: a
  CD-knek egytől-egyig jó volt az abszolút fázisuk, éppúgy, ahogy az
  LP-k között sem találtunk fázishibásat.
  De hadd fogalmazzak pontosan. Nem biztos, hogy a fázisuk volt jó!
  Csak azt állíthatom, hogy ugyanabban a kapcsolóállásban szóltak
  tisztábban, megnyugtatóbban. Márpedig a kettő nem ugyanaz! Hiszen a
  fázisfordítást (mint legutóbb szóba is hoztam) valószínűleg nem lehet
  elvégezni szimpla kapcsolóval, csak egy pótlólagos áramkörrel. Az
  egyik kapcsolóállásban tehát a műsorjelnek eggyel több áramkörön kell
  keresztülmennie, s ezt nagy valószínűséggel megsínyli a hangminősége.
  Ami különbséget a két kapcsolóállás között hallani véltem, az lehet
  ugyan fázisdifferencia - de azt sem szabad kizárni, hogy csupán egy
  extra áramkör torzítása.
  Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy a fáziskapcsoló
  mégsem lehet valami elengedhetetlenül fontos szolgáltatás. Ennyi
  haszna tehát mindenképpen volt a kísérletnek.
  De a helyzet most még zavarosabb, mint annakelőtte volt. Ha a
  kábelirány és az abszolút fázis összefüggene egymással, az is éppen
  elég misztikus fejlemény volna, hiszen, hogy visszautaljak a
  bevezetőben mesélt viccecskére: a kábel vízszintesen hardver, a fázis
  meg függőlegesen szoftver. Ha viszont ez a két dolog mégsem függ össze
  - akkor ugyan mi az öreg ördög lehet az, ami benne van a CD-lemezek
  műsorában (de hiányzik az LP-műsorból!), s amely reagálni képes a
  kábelek irányára?!

  *

  

  Egy próbálkozás a sok közül: "önjáró" asztalka, saját tüskékkel.
  Alapanyaga 1 mm falvastagságú, 16 mm átmérőjű vascső, a hegesztése
  egészen közönséges. (De tudni kell, hogy a fémiparban általában
  jobbnak tartják az úgynevezett védőgázas technológiát. És a különféle
  hegesztőanyagokkal is jócskán el lehet "hifizni".)

  

  A Sound Organisation asztalka. Kb. 19*19 mm-es zártszelvényből
  készült. Anyagminőségét, hegesztési technológiáját nem ismerjük. Súlya
  megközelítőleg 4 kiló. Mérete (a tüskék nélkül) 494x396x360 mm, az
  alsó keret földtől mért távolsága 88 mm. A pozdorjalap rendkívül
  könnyű, még műanyaggal lamináltan is könnyebb, mint az általunk
  hozzáférhető pozdorjafajták. Mérete 451x354x10 mm, tehát lazán
  befekszik a felső keretbe, ahol is a keret aljára hegesztett vaskarmok
  tartják.

  -.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Új hozzászólás Aktív témák