Íme, a plazma
Bár a lapos tévék közül a plazmatechnológia a régebbi, hiszen az első példányokat már 1996-ban megcsodálhatta a nagyérdemű közönség, a kétezres évek elején bemutatkozó LCD-készülékek mára sokkal elterjedtebbé váltak. Így 2010 elején-közepén gyakorlatilag ott tartunk, hogy a Panasonic maradt az egyetlen cég, amely ezt az eljárást favorizálja, hiszen az egyébként remek tévéket készítő Pioneer tavaly kivonult a piacról, és bár a Samsung és az LG még továbbra is fejleszt és gyárt plazmamodelleket, igazából náluk is a hangsúly inkább az LCD-televíziókon van.
A technológiából fakadó sajátosságok
A plazmatévéknél minden képpont három kisebb kamrából, részpixelből áll, amelyek a három alapszínre (piros, zöld, kék) vannak felosztva. Ezek a különleges nemesgázkeverékkel megtöltött kis kamrák két üvegtábla között kapnak helyet, ahol a megfelelő szín a hátulsó üvegtábla foszforrétegétől függ. Amikor ezeket a kis kamrákat elektromos impulzus éri, a bennük lévő gáz plazmaállapotba kerül, és az így felszabaduló, töltéssel rendelkező ionok a foszforral kölcsönhatásba lépve fényt bocsátanak ki. Azaz a fény magukban a pixelekben keletkezik, és az LCD-tévékkel ellentétben nem a háttérvilágításnak köszönhető.
Ennek köszönhetően a plazmatévék számos tulajdonságban felülmúlják a vetélytárs eljárást. Ilyen például a válaszidő, amely a mozgások megjelenítése során fontos. A plazmák esetében a fent említett okok miatt egyetlen elektromos impulzus kell ahhoz, hogy a pixelben a fény felvillanjon, míg az LCD-k esetében bizony időre van szükség (még akkor is, ha millisecundomokról beszélünk) a folyadékkristályok elmozdulásához, azaz a mozgóképek visszaadása valamennyire késleltetve történik. Ezért fordulhat elő, hogy a gyors mozgások megjelenítésekor a felhasználó belefuthat a zavaró csóvahatásnak vagy utánhúzás-effektusnak nevezett jelenségbe.
Ezen kívül fontos kiemelni a kontrasztarány és a színtartomány kérdését. Mivel a plazmapanelekben minden egyes képpontot külön vezérelnek, mindegyikben külön keletkezik (vagy nem keletkezik) fény, ezért képesek kitűnően megjeleníteni a feketét, illetve a különféle sötét árnyalatokat. Sőt ennek köszönhetően a sötét tónusú képeknél az LCD-tévékhez képest jóval nagyobb részletgazdaság érhető el. Tipikus példaként szokták emlegetni az éjszakai égbolt megjelenítését, ahol a plazma tévéken jóval több csillag látszódik, mint az LCD-modellek esetében.
Ha ennyire remek tulajdonságai vannak a plazmáknak, akkor miért nem ezek terjedtek el? – tehetnénk fel a kérdést. Ennek az az oka, hogy 42 hüvelykes képátló alatt egyszerűen nem éri meg plazmatévéket gyártani, annyival többe kerülnének, mint a rivális eljárást alkalmazó készülékek. Ráadásul sokkal több energiát fogyasztanak (bár ez inkább a régebbi modellekre volt jellemző), illetve az is elterjedt nézet, hogy alacsonyabb fényerejüknek köszönhetően csak az ideális külső körülmények megteremtése mellett nyújtanak maradéktalan élvezetet. Emellett azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy a plazmák színei sokak szerint jóval szebbek, élethűbbek, bár az is igaz, hogy mások pont az LCD-tévék színvilágát favorizálják. Kíváncsiak voltunk tehát, hogy a Panasonic új modellje mennyiben felel meg az elvárásoknak, és alátámasztja-e az előítéleteket.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
